Provokatívnak tűnik a cím, pedig egy egyszerűen magyarázható jelenség van mögötte.
Jellemzően akkor lépünk a változás útjára, ha már eléggé fáj a helyzet, amibe jutottunk. Akkor kezdünk fogyókúrába, amikor már kényelmetlen a súlyfelesleg és nagyon gáz a látvány a tükörben. Akkor váltunk életmódot, ha már ilyen-olyan betegségek ütik fel a fejüket az életünkben. Akkor váltunk munkahelyet, ha már megbetegít a stressz, amivel naponta meg kell birkóznunk. Akkor lépünk ki egy mérgező kapcsolatból, amikor már fájó sebeket szereztünk. Akkor lépünk egy nagyot, gyűrjük fel az ingujjat, mozgósítunk minden energiát, keresünk támogatókat, segítőket, költünk nagyobb összeget, találunk időt….amikor már nagyon fáj. Amikor még – szerencsés esetben – az utolsó előtti pillanatokban vagyunk. Vagy már fél lábbal azon is túl.
Megnyugtatlak, ez nem kóros, vagy szégyellnivaló. Így működünk. Mint a szomorú sztoriban a béka, aki alatt melegítették a fazékban a vizet, csak ugye neki már nem maradt ereje kiugrani. Ha szépen, lassan romlik a helyzet, ha nincs nagy sokk, nagy pofon, csak egy még éppen elviselheltő pocsolya, akkor jó eséllyel benne maradunk. Sőt, bizonyítékokat keresünk arra, hogy ez miért is jó mégis
nekünk. Miközben valójában rossz, csak nem eléggé.
Ha megvárjuk, hogy eléggé fájjon, mert a változtatást halogatjuk amiatt, hogy sokba kerül – sok szembenézésbe, sok energiába, sok időbe -, akkor végül már csak nagyobb áron tudunk lépni, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy tudunk egyáltalán. Ekkor viszont általában már nem sajnáljuk ezt az árat. Mert tisztábban látjuk a következményeket, hirtelen éles lesz a kép és meglátjuk hová vezet az ismert, bejáratott és kényelmes út. Mennyivel jobb lenne ezt hamarabb meglátni, időben lépni, kisebb árat fizetni! Mit lehet akkor mégis tenni? Ki lehet ugrasztani a békát a fazékból, nem reménytelen a helyzet. Azt gondolom, hogy kifejezetten hasznos már az is önmagában, ha végigjártunk egy ilyen utat: ha megfizettük a tanulópénzt, ha saját bőrünkön éreztük, hogy rossz ötlet volt sokáig várni, ebből ugyanis rengeteget tanulhatunk. Tehát ha ott tartunk már, hogy felismertük, hogy ez így nem jó, másképp kellene csinálni, az már fél siker. A másik felét úgy tudjuk hozzátenni, ha jóban vagyunk magunkkal, őszintén beismerjük magunknak vagy akár megengedjük magunknak azt az érzést, hogy most ez így nem jó. Ez azért hajmeresztően hangzik, de sokszor látom, hogy konkrétan engedélyeznünk kell magunknak, hogy lehetünk gyengék, hogy érezhetjük rosszul magunkat. Ok. Rosszul érzed magadat. Az életed milyen területén? Mennyire rosszul? Csak kicsit? Mi lesz 5 vagy 10
év múlva, ha minden marad így? Rosszabb lesz vagy jobb? Mennyivel? Ez a jövőbe ugrás egy jó eszköz tud lenni arra, hogy elinduljon egy változás. Másik jó kérdés, amit feltehetsz magadnak: Mennyire kellene rossznak lennie a helyzetnek ahhoz, hogy változtassak? Mi változna, ha már most lépnék? Érdemes kipróbálni legalább 1-2 fontos témában. Mert persze nem vagyunk tökéletesen működő gépek, rendben van az is, ha nem vagyunk mindig tudatosak. Nem kell mindenáron változni, változtatni. De lehet ebben is fejlődni, és ha valami nem jó, azt fontos észrevenni és beismerni. Aztán pedig lépni, és ha szükséges segítséget kérni. Mert így még nem kerül olyan sok időbe, pénzbe, energiába, mint ha túl sokáig várunk, amikor már igazán fáj.
